Aznapos, szürke parádék
konfettivel szórt okádék.

A pohár félig teli,
sulykolta magának csendben
s tekintete újra elidőzött
a megcsorbult üvegtesten.

 

 

A törött tükör csak szétvágja kezed
Söpörd össze, minek szedegeted?

Hó szitál, mint tört üveg,
kristálypermet-ütközet.

 

Labirintusod kövezetén
csontkockáim szétszórtam.
Kopogásuk visszhangozza,
hogyan reszketünk zavartan,
egymás lelkében tapogatózva

Sebeinkre sót hintünk szelíden,
beletúrunk a megfeszült idegekbe,
a gondosan csiszolt álarcok mögül
lassan, feszengve lép előre
felszántott térképként a valódi

Meztelen félelmekkel állunk
egymás mosolyát két marokra fogva
és nézzük lélegzetvisszafojtva:
A bordák közé zárt veszett kutya
vergődik, nyüszít, szelídülni próbál…

Nem lámpafény, nem gyertya lángja
táncol, s egy másik lélek fénye várja

Szellő veti, fény vonzza,
kába táncot jár az árnya,
nem tudja még: lámpafény,
vagy gyertya lángja várja.

Úgy vigyázz, hogy hiszek neked,
(Tudod: naiv, s nagyon szeret,
hogy ha marod, tűri, hagyja)
ha becsapnál, lelked rajta.

Rövid, selymes hajszálak közé túrni, mintha virágszirmokat simítanánk.
Éppen hogy csak hozzáérve, csiklandós-finoman cirógatni, fejbőrére rajzolni ujjbegyünkkel a szeretetet.

Puha lett a világ, és valahogy kikerekedett.

*   *   *

Nem látod, hogy a fákon makacs, undok tetű rág
csak sétálsz olvadozva – illatozik az akácfavirág

*   *   *

Nézem a hozzám nőtt két kezet
– csont, izom közvetítőszerkezet.

*   *   *

Bíbor levél csüng a fákról
ernyedten az elmúlástól

*   *   *

Fönt: egymásba borulnak az ízek a lábas ölében,
Lent: melegítve a lábast, egymaga kéklik a gázláng.